Szeretnék majd cikket írni arról, hogy a Magyarország ellen vezetett jogállamisági eljárás (jogászi szemmel) mennyire jogi vagy esetleg mennyire politikai alapú, illetve arról is, hogy a kormány által augusztus végén Brüsszelnek küldött válaszlevélben foglalt intézkedéscsomag valódi jogi garanciákat hordoz-e. De mivel ebben az egész vitában kiemelt helyen vannak a közbeszerzések, és az eu-s aggályokra adott válasz egyik fő eleme is az volt, hogy csökkentjük az egyajánlatos eljárásokat, röviden megírnám erről a véleményem.
A közbeszerzésre, és nagyjából minden más tevékenységre is igaz, hogy kívülállók nehezen látják át, hajlamosak a saját vagy másoktól hallott előítéleteket beleképzelni, és azt rögtön valóságként elfogadni. Azt látják, hogy nagy pénzek mozognak, vannak piaci szereplők, akik sokat keresnek (a jól ismert dörzsölt vállalkozók), és hát benne vannak a politikusok, úgyhogy biztos van itt valami kölcsönös jóljárás. Ez persze előfordulhat, de hogy rendszerszintű lenne a probléma, vagy hogy Magyarországon sokkal súlyosabb a helyzet mint más tagállamokban, azt kétlem. És az, hogy hányan vesznek részt egy eljárásban, ha nem is jelentéktelen tényező, de önmagában keveset árul el ajánlatkérő tisztességéről. Úgy is mondhatnám, hogy egy szereplővel is lehet korrekt egy eljárás, de sok szereplő mellett is lehet korrupt.
Először is – és ebbe nem szoktak belegondolni -, egy közbeszerzésnél a jogsértés keresztülvitelében sok embernek kell aktívan részt vennie vagy akár csak elfordítania a tekintetét. Van például egy útépítés. Először felmerül az igény, hogy legyen: ha EU támogatott, akkor eleve rábólintott az EU – aztán a politikus szól a szakterületnek, az megbíz egy mérnököt a tervek elkészítésével (ami gyakran már maga is közbeszerzés köteles, így kérdéses hogy „haver-tervező” nyer-e rajta, aki például a megfelelő drágító költségelemeket beírja), ezután a kész terv birtokában döntenek a közbeszerzés elindításáról, jön a közbeszerzési hatóság, aki átnézi az eljárás hirdetményét. És végül jön maga a közbeszerzési eljárás, ami általában nyílt verseny. A hirdetmény nélkül induló eljárások – tehát azok, amik zártkörűek, és általában egy ajánlattevő vehet részt - aránya 2015-ben még 20% körüli volt, 2021-re ez, folyamatos csökkenés eredményeként 0,5-1% körülire volt tehető.[1] Tehát az esetek 99%-ában bárki elindulhat a versenyen, és legtöbbször a megajánlott ár a döntő szempont, ami elég tiszta feltételnek mondható. Tehát valahogy azt is el kell intézni, hogy a kiszemelt nyertesen kívül más ne vegyen részt, vagy ne adjon jobb ajánlatot. EU-s támogatás esetén mindemellé van egy, a pályázati pénz felelős elköltését figyelő szerv is, ami igen csak szigorú tud lenni, hiába dolgoznak benne honfitársaink. Így már azért nem olyan könnyű a dolog…
Ettől még elkölthető rosszul a pénz. De ez igazából a legtöbbször nem haveri alapú. Egész egyszerű, hétköznapi gyarlóságok húzódnak meg a háttérben, például hogy az, akinek beszerzik az adott terméket, mondjuk egy intézményvezető, már kiválasztotta, melyiket szeretné, a többi nem érdekli, akkor sem, ha esetleg költséghatékonyabb. Ez persze elítélendő, de megint nem arról a korrupcióról van szó, amire elsőre gondolnánk. Hasonló az az eset, amikor valami korábban bevált, és ajánlatkérő nem is akar mást kipróbálni, ezért indít egy olyan közbeszerzést, ami a korábbi termékre van szabva. Igazából ebben sincs feltétlenül alattomosság, sőt, ha jól működik egy termék, lehet hogy tényleg érdemes visszatérni hozzá. Ettől még megfogalmazható kritikaként, hogy érdemes lenne több energiát fektetni a legjobb ár-érték arányú termék megtalálásába, de azért ezt az esetet se lehetne színtiszta korrupciónak nevezni.
Elképzelhető az is, hogy van egy építési beruházás, ami olyan nagy volumenű, hogy országos szinten is csak néhány cég tud rá ajánlatot adni. Ilyenkor – és ez egyébként is megeshet – gyakran az a helyzet, hogy ajánlatkérő nagyon is szeretné, ha lenne több ajánlat, de egyszerűen abból a például négy vagy öt cégből, ami ilyen nagyságrendnél szóba jöhetne, három épp mást csinál, nincs kapacitása. Marad mondjuk kettő, az egyik még úgy ahogy érdeklődik, de igazából látja hogy nem fog labdába rúgni (építkezéseknél például a távolság komoly szempont), lehet hogy ad ajánlatot, de az is lehet hogy nem (szintén építkezéseknél elég gyakran tételes költségvetés van, egy több száz tételes költségvetés kitöltésére nem fog időt pazarolni az, aki nem lát reális esélyt a nyerésre). Máris eljutottunk egy egyajánlattevős eljáráshoz. Persze egy olyan piacon, ahol csak néhány szereplő van, gyakran az is megesik, hogy összebeszélnek, és befolyásolják az eredményt kartellekkel, de ez nehezen róható ajánlatkérő terhére. Ez esetben az, hogy végül csak egy ajánlatot látunk, valójában versenyjogi jogsértés vállalkozói oldalról. Előbbiek persze felvetik a kérdést, hogy ajánlatkérő megakadályozhatja-e az ilyen eseteket, de erre se mindig könnyű a válasz. Szóba jöhet a verseny növelése érdekében az, hogy a beruházás egyes részeire is lehetővé teszik az ajánlattételt, kisebb piaci szereplők számára is elérhetővé téve az ajánlattételt, de ajánlatkérők ettől gyakran ódzkodnak. Ha nem teszik lehetővé a részekre való ajánlattételt, meg kell ezt indokolniuk az eljárást indító hirdetményben. Ezek építési beruházásoknál általában nesze semmi jellegű 1-2 mondatos sablonszövegek arról, hogy a feladat összehangolt munkavégzést igényel, és ezért problémás lenne, ha több cégnek kellene együttműködnie. Jogászként ehhez nem tudok hozzászólni, az építőiparban dolgozók tudnának véleményt mondani arról, mennyire helytálló ez az érvelés. Mindenesetre a Közbeszerzési Hatóság általában elfogadja.
A fent felsorolt esetekben közös, hogy elő-előfordulnak, de valójában nincs mögöttük valamiféle tervszerű alattomosság, vagy akár csak szándékosság, inkább csak restség, kényelmesség, lustaság. A közbeszerzés rákfenéje az, ami általában a közhatalomnak: emberek (politikusok+hivatalnokok) ga(rá)zdálkodnak más emberek (nép) pénzével, és ez van, hogy a pénz ellopását, bár legtöbbször egyszerűen csak a felelőtlen elköltését vonja maga után. De hogy ez lenne a helyzet az esetek nagy részében, azt nem hiszem. És abban is biztos vagyok - ez már a részemről egy előítélet –, hogy nyugaton is létezik korrupció, és megvannak neki a saját, a miénknél talán sokkalta szofisztikáltabb módszerei.
És mi a helyzet a restséggel? Ha felróható a hatékonyság hiánya a közbeszerzésnek, akkor az arra vezethető vissza, hogy a közhatalom szereplői nem rendelkeznek olyan szakmai tudással, és erkölcsi nívóval, ami lehetővé tenné, hogy hatékonyan végezzék a munkát. A hivatalok általában a jogszabály merev alkalmazására lettek tervezve, ami a közigazgatási tevékenységeknél elegendő, csakhogy a közbeszerzés nem közigazgatási tevékenység. Előbbinél az adott ügynek –jó esetben- csak egyféle megoldása van, míg egy közbeszerzés igen sokféleképp bonyolítható le, sok eldöntendő kérdés merül fel (kezdve ott, hogy egyáltalán szükség van-e arra, amit épp beszerzünk). Itt az adott közhatalmi szerv végső soron beruházóvá válik, pont olyanná, mint az egyszerű polgár, aki házat építtet magának, vagy egy vállalkozó, aki beszerzi a munkájához szükséges eszközöket. De míg ezek az emberek a saját, addig a politikusok és hivatalnokok, vagy a munka kiszervezése esetén a közbeszerzési tanácsadók, valaki másnak az érdekében járnak el. És a közbeszerzés gyakran kreativitást igényel, ez pedig egy olyan plusz, amit a jogszabály alkalmazáshoz, határozatíráshoz szokott hivatalnoki agynak idegen terület, a szervezet élén álló politikus(ok) se tudnak ehhez mit hozzátenni. Ráadásul általában mindkettejükről elmondható, hogy egész egyszerűen nem értenek ahhoz a területhez, amin szükséges az adott beszerzés, innentől kezdve a dolog egyfajta vak vezet világtalant helyzetté válik. És bizony sokan vesznek részt egy ilyen eljárásban, ha tehát valami félresikerül, mindig lehet valaki másra mutogatni. Mindenkinek tiszta tehát a lelkiismerete, a hiba valahol máshol van, pénzt meg végső soron úgyis a közösség veszít.
A valódi kérdés az, hogy lehet elérni, hogy a közhatalom hatékonyan működjön. Hogy lehet rávenni azokat, akik mások pénzével gazdálkodnak, hogy úgy, olyan gondossággal tegyék azt, mintha csak a saját pénzüket költenék. Szerintem ez az adott társadalom mindenkori erkölcsi helyzetétől, összetartásától függ. Itt jogszabályok is segíthetnek, de a kérdés alapvetően mégis erkölcsi. Jelenleg a magyar nép állapota ennyit tesz lehetővé, de a magam részéről nem látom olyan borúsnak a helyzetet. Abban a rövid időszakban, mikor volt rálátásom a területre, közönyt és az ebből szükségszerűen fakadó hibázást tapasztaltam, de kifejezett tisztességtelenséget nem. Hogy lopás volt-e? Ilyesmit sose láttam, és ha van is, az messze nem olyan egyértelmű, amennyire egyesek, főleg a mindenkori ellenzék láttatni szeretné. Bár szerintem egy közbeszerzésben eleve az a legkorruptabb, ha valójában nincs szüksége a közösségnek arra a dologra, amit megrendelnek. De már ez is gyakran nehezen átlátható, ahogy azt is nehéz megítélni, hogy kinek éppen milyen felelőssége állapítható meg… És kétlem, hogy a brüsszeli toronyházak ablakából távcsővel a problémára tekintve könnyebb helyzetben lenne az ember.
[1] https://www.kozbeszerzes.hu/statisztika/a-kozbeszerzesi-hatosag-elnokenek-tajekoztatoja-a-kozbeszerzesek-2021-evi-alakulasarol/
