Korábban is ismert volt, hogy Biró Ferenccel, az IH elnökével szemben büntetőeljárás folyik, most pedig az ügyészség vádat emelt, közzétéve a vádpontokat is. Ezek mindegyike vet fel kérdést: részben azt, hogy jogszerűtlenül járt-e el a vádlott, részben pedig, hogy ez a jogszerűtlenség bizonyítható-e.

Az első vádpont szerint „Biró Ferenc Pál elnök azután, hogy az Integritás Hatóság két gépkocsivezetővel biztosított számára egy szolgálati személyautót, továbbra is fenntartotta a luxus terepjáró Hatóság által fizetett bérletét. Annak használatát ugyanakkor teljesen átengedte feleségének, aki nemcsak jogosulatlanul használta az autót, de azt a hatóság számlájának terhére tankolta is, ezzel mintegy 21 milliós többletköltséget okozva a hatóságnak”

Ennél a vádpontnál a jogszerűtlenség és a bizonyíthatóság kérdése szorosan összekapcsolódik. Mert önmagában az, hogy az elnök által használt autó bérlését fenntartotta az IH azután is, hogy az elnök új szolgálati autót kapott, még nem teszi jogszerűtlenné a korábbi autó bérlésének fenntartását. Ehhez a vádhatóságnak egyértelműen alá kell támasztania, hogy az autót gyakorlatilag egyáltalán nem használták a Hatóság tevékenységével összefüggésben, hiszen ha alapvetően hatósági használatban állt a jármű, és emellett esetileg használták ezzel össze nem függő célokra, az a jogsértést kizárná, de legalábbis nehézzé tenné a bizonyítást, különösen a cselekménnyel okozott vagyoni hátrány pontos összegének meghatározását, ami a törvényes vádtól elvárható, már csak azért is, mert a vagyoni hátrány nagyságától függ, hogy milyen keretek (pl. 1-5 év, 2-8 év) közt kell a bíróságnak kiszabnia a büntetést. Az ügyészség közzétett egy fényképet, amin feltehetően épp magáncélra használja egy hölgy az autót, de ennél jóval szélesebb körű bizonyítás szükséges, és vélhetően sor is kerül erre. Szóba jöhet tanúk meghallgatása, akik az autó mozgását, és az azt vezető személyt láthatták, vagy épp arról nyilatkoznak, hogy ők maguk használták a járművet. Amennyiben az autó helye, útvonala meghatározható, annak részletes elemzése is jelentős lehet. 

A másik két vádpontból mindkettő azzal kapcsolatos, hogy a Hatóság olyan tevékenységekre fordított több tíz millió forintot, melyek nem tartoztak feladatkörébe, ezáltal Biró Ferenc hűtlen kezelést valósított meg. Az egyik esetben egy létrehozni tervezett akadémiával, a másik esetben egy szintén tervezett brüsszeli képviselet létrehozásával kapcsolatos kiadások érintettek. Ezen vádpontokban a tényszerű bizonyíthatóság nem tűnik kérdésesnek: az hogy az akadémiával kapcsolatban már köttetett egy munkaviszony, a másik esetben pedig egy szerződés a Hatóság brüsszeli „képviseletére”, és mindkét esetben sor került kifizetésekre, az ügyészség által valószínűleg okiratokkal alátámasztásra kerültek. Azonban a jogszerűtlenség erősen kérdéses.

A brüsszeli képviselettel kapcsolatban az ügyészség érvelése az, hogy ez nem tartozott a hatóság feladatkörébe, és hogy „Magyarország kizárólag mint ország létesíthet külképviseletet, erre a Hatóság nem volt jogosult”. Ez utóbbi bizonyos szempontból igaz: a 2016. évi LXXIII. törvény 3. § (1) bek. szerint külképviselet négyféle formában működhet, és mindegyikre igaz, hogy az „Magyarország” valamilyen formájú „képviselete”. A törvény a külképviselet fogalmát is meghatározza, ez a 2. § 14. pontja szerint „a külpolitikáért – az EU ÁK esetében az európai uniós ügyek koordinációjáért – felelős miniszter által vezetett minisztérium hivatali szervezetének – a Kormány döntése alapján létrehozott – külföldön, a 3. § (1) bekezdésében meghatározott formákban működő önálló szervezeti egysége (…)”. Tehát az az érvelés helytálló, hogy pontosan ilyen külképviseletet az Integritás Hatóság nem hozhatott létre, de ez nem jelenti azt, hogy nemzetközi tevékenysége, akár kitelepedett formában egyáltalán nem lehet, a külképviselet csak egy fajtája ennek. Egy ilyen tevékenység megítélésénél véleményem szerint kulcsfontosságú, hogy ez nem tartozik a Hatóság szűken vett feladatkörébe – tehát amely feladat ellátása érdekében létrehozták –, ezért nem is várható el, hogy a Hatóságról szóló törvény nevesítse. Ugyanúgy, ahogy az őrző-védő tevékenység se kerül nevesítésre, de a Hatóság épületének nyilván van portaszolgálata, és foglalkoztat biztonsági őröket, vagy ahogy a reklámtevékenység se szerepel a törvényben, de elképzelhető, hogy a Hatóság fizetett hirdetések útján is meg kívánja ismertetni tevékenységét a lakossággal, vállalkozásokkal, amire pl. 2023.-ban sor is került egy kampány formájában.[1]

Szerintem ennek a vádpontnak a bíróság általi megítélésében szerepet játszhat az, hogy volt-e ráció abban, hogy a Hatóság pénzt és energiát fordítson az EU központjában való jelenlétre. Erre pedig a válasz igenlő is lehet. Az Integritás Hatóság azért jött létre, mert az EU nem tartotta megfelelőnek az állam korrupcióval szembeni fellépését, az állam ezen hatóság létrehozásával garanciát kívánt nyújtani arra, hogy vállalja a korrupció üldözését. Fontos, hogy egy ilyen hatóság érdemi tevékenységet végezzen, és az is fontos, hogy ezt Brüsszel felé kommunikálni tudjuk, hogy megismerjük az EU elvárásait, adott esetben kialakuljon egy intenzív, napi szintű oda-vissza információcsere, EU-s eseményeken való jelenlét, amihez egy kinti iroda nagyban hozzá tud járulni. A tét több ezer milliárd forint megszerzése, és az EU bizalmának visszanyerése. Ennek fényében úgy gondolom, kétséges, hogy meg fog-e állni e körben a hűtlen kezelés vádja, és ez talán még az ún. „Integritás Akadémia” esetében is igaz lehet: az oktatás, felvilágosítás szintén olyan plusz feladatkörök, amik esetében nem várható el, hogy a Hatóság szokásos feladatai közt nevesítésre kerüljenek, de ettől még lehet hasznos tevékenység, ami a Hatóság működésének eredményességéhez hozzájárul, még ha a képzési tematikában elég extrém előadáscímek is szerepeltek. 

Bár ez az ügy a kormányváltás előtt indult, de hasonló problémák és kétségek az új kormányzat által előre belengetett büntetőügyeknél is bizonyára gyakran fel fognak merülni. A társadalom valószínűleg szembesülni fog azzal, hogy szakadék húzódik az erkölcsi elvárások és a tényleges jogi felelősség között, azt pedig mindenkinek magának kell megválaszolnia, hogy egy adott ügyben a felmentést az "elkövető" ügyességének, a bíróságok részrehajlásának, vagy az alaptalanul megvádolt személy ártatlansága bizonyságának tekinti-e.

[1] https://integritashatosag.hu/digitalis-kampanyt-inditottunk-a-kozerdeku-bejelentesek-osztonzesere/

 A Budapesti Kormányhivatal főispánja az Óbudai Kerületi Önkormányzathoz fordult törvényességi felhívással azon célból, hogy Kiss László polgármester fizetése kerüljön megvonásra, amíg letartóztatása miatt börtönben ül. Van erre lehetősége az önkormányzatnak?

 A főispán törvényességi felhívásának szövegét sajnos nem ismerem, így indokolását sem, de a HVG egy cikke szerint a kormányhivatal érvelése az, hogy a polgármester “letartóztatásban van, így a jogszabály szerint mentesül a munkavégzés alól, és fizetés sem jár neki.”[1] Ilyen szabályt, tehát ami a polgármester “munkavégzés alóli mentesülését” szabályozná, nem találtam. A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (Mötv.) tudomásom szerint nem ismer olyan lehetőséget, hogy egy polgármestertől önmagában az illetménye megvonható lenne akár erkölcsi, akár egyéb okból, ilyen rendelkezés az SZMSZ-ben sincs. A polgármester a megbízatásának teljes időtartamára jogosult illetményre [Mötv. 71. § (2)], ez a megbízatás pedig jelenleg még nyilvánvalóan tart. Vagyis csak a megbízatása megszűnése esetén nem kapna fizetést a polgármester, ennek esetei az alábbiak:

 Ezek közül a b), c), d), e) és f) pontok merülhetnek fel:

 “b) ha a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásán már nem választható;”

Az Alaptörvény XXIII. cikk (6) szerint “Nem rendelkezik választójoggal az, akit bűncselekmény elkövetése vagy belátási képességének korlátozottsága miatt a bíróság a választójogból kizárt.” – Itt tehát a megbízatás megszűnéséhez az vezethetne, ha a bíróság megállapítaná, hogy Kiss László bűncselekményt követett el, és vele szemben mellékbüntetésként közügyektől eltiltást is alkalmazna. A közügyektől eltiltás kiszabását meg is szokta tenni ilyenkor, tehát a bűnösség megállapításánál és büntetés kiszabásánál a bíróság, de nyilvánvaló, hogy erre csak egy nagyon távoli időpontban, nem kizárhatóan a jelen ciklus lejáratát követően kerülhetne csak sor.

 “c) az összeférhetetlenség kimondásával;”

Ez a polgármesteri tisztségen kívüli más kereső foglalkozás folytatása, egyéb tevékenységéért való díjazás elfogadása, és gazdasági társaság személyesen közreműködő tagjaként való részvétel esetén állna meg, de ilyen körülményekről jelenleg nincs tudomásunk.

“d) méltatlanság megállapításával; “

A méltatlansági okok közül [Mötv. 38. § (1)][2] a b) jöhet szóba, tehát mikor a polgármestert “megbízatásának ideje alatt – a mentesítésre tekintet nélkül – szándékos bűncselekmény miatt jogerősen szabadságvesztésre ítélnek;”, de erre ugye csak a jövőben kerülhet sor. Még szóba jöhetne a g) (“aki a 36. §-ban szabályozott összeférhetetlenségi okot nem hozza a képviselő-testület tudomására”), de ilyenről nincs tudomásunk.

 “e) sorozatosan törvénysértő tevékenysége, mulasztása miatti jogi felelősségének jogerős bírósági ítéletben történő megállapításával, az ítélet jogerőre emelkedésének a napjával;”

Itt is ugyanaz a helyzet, mint a b) és d)-nél: nincs jelenleg ilyen jogerős ítélet, és várhatóan még sokáig nem is lesz. Habár itt már nem csak büntetőjogi, hanem polgári, és közigazgatási jogi felelősségről is szó lehet. Különösen az merülhet fel kérdésként, hogy a kerület ügyeinek börtönből való irányítását lehet-e végezni úgy, hogy az ilyen, távolléti munkavégzéssel ne sértse meg a jogszabályokat. Ha azonban lehetséges így a munkavégzés, akkor ezen pont alapján se szűnhet meg megbízatása. Felmerült a távolléti munkavégzés kérdése már az alakuló ülésnél is, hisz ezt a Mötv. szerint “a polgármester hívja össze és vezeti.” Ugyanez igaz a többi képviselő-testületi ülésre, de ezeknél a Mötv. kimondja, hogy a polgármestert akadályoztatása esetén az alpolgármester helyettesíti. Alapvetően tehát nincs akadálya annak, hogy a polgármester ne legyen napi szinten személyesen jelen a munkában, és nincs olyan szabály, hogy bizonyos idejű akadályoztatás után automatikusan megszűnik a jogviszonya.

 “f) a tisztségről történő lemondással;”

Ez nyilván egyéni döntés kérdése, azonban erre eddig nem került sor.

 A fent bemutatott okok közül több bűncselekmény elkövetésével, illetve annak a bíróság általi megállapításával kapcsolatos. Közös ezekben, hogy jogerős bírósági döntést várnak el, a letartóztatásról szóló döntés pedig jogi értelemben semmiképp se tekinthető a bűnösségről való állásfoglalásnak, még ha a közvélemény a letartóztatás alapján ezt már gyakran valószínűsíti is. Az előző, bűncselekmény elévülésével kapcsolatos cikkben már volt szó a jogi érvelés formáiról, az argumentum a contrario elvét pedig itt is lehet alkalmazni: ha a jogalkotó – tiszteletben tartva az ártatlanság vélelmét – csak a jogerősen elítélt polgármester megbízatásának megszűnését teszi lehetővé, akkor ebből következik, hogy a még csak gyanúsított, illetve vádolt polgármesterrel szemben ezt nem kívánta lehetővé tenni. Különösen igaz ez úgy, hogy Kiss László letartóztatásától a polgármesteri megbízatása megkezdéséig több hónap telt el, ami alatt az Országgyűlés akár reagálhatott volna a kialakult helyzetre, de nem tette. Sőt, a letartóztatás ismeretében került sor a tavalyi évben a polgármesteri illetmények nagymértékű és általános, kivétel nélküli emelésére is. Ez a döntés, ahogy a kormányhivatal törvényességi felhívása is, véleményem szerint jogilag nem, csupán politikailag értelmezhető.

Az utóbbi napok egyik fő témája volt Till Tamás meggyilkolásának ügye, és a legfontosabb kérdés, miszerint az ügyben bekövetkezett-e az elévülés.[1] A kérdés bonyolultságát önmagában is mutatja, hogy a rendőrség az elévülést vélelmezve elengedte F.János-t, csak később került sor mégis letartóztatására.  

Először is nézzük meg az elévülés szempontjából jelentős jogszabályszakaszokat az elkövetéskori és mai állapotukban:

 Egy jogszabály értelmezésénél többféle eszközt lehet felhasználni: elsődlegesen tisztán a szövege szerint kell értelmezni a szabályt, és ha így nem vagy nem teljesen érthető, akkor kell más eszközöket bevetni. Ilyen lehet:

- logikai érvelés: itt következtetéseket vonunk le akár egy szabály tartalmából, akár több szabály összevetéséből.

- történeti érvelés: azaz hogy jutottunk idáig? Hogyan alakult pl. az elévülés szabályozása Magyarországon? Mi volt korábban, mi van most, miért volt változás, ha volt?

- jogszabály célja, vagy jogalkotó szándéka szerinti érvelés: ilyenkor a kérdés, hogy vajon mire gondolt a költő, mit akart elérni a szabállyal. Ezt lehet találgatni is, de bizonyos jogszabályoknak, főleg törvényeknek indokolásuk is van, ami ebben segíthet.

 A vita alapja az, hogy az új Btk. a korábbitól eltérően az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekményeknél zárja ki az elévülést, azonban a fiatalkorúak esetében semmilyen bűncselekményért nem lehet életfogytiglant kiszabni. Így pl. F.János esetében, mint az elkövetéskor 16 évet betöltött fiatalkorúnál maximum 15 évet lehetne kiszabni. Ebből pedig következik a kérdés, hogy akkor ez esetben az elévülés kizártsága sem vonatkozik rá? Úgy tűnik, hogy a szöveg nyelvtani értelmezése önmagában itt nem fog választ adni, mert az új Btk. 26. § (3) szerint életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekményeknél kizárt az elévülés, azonban nem egyértelmű, hogy ennél a szabálynál csak magának a bűncselekménynek a szabályozását kell nézni (tehát az új Btk. 160. § (2)-t), vagy az elkövetőre vonatkozó speciális szabályokat is figyelembe kell venni? Az új Btk. 26. § (3) a „életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény” elévülését zárja ki, ez akár arra is utalhat, hogy csak magát a bűncselekményt kell nézni, és erre utal az is, hogy a 16 évet betöltött fiatalkorúaknál is az „életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény” kifejezést használja a jogalkotó, függetlenül attól, hogy a fiatalkorúaknál kizárja az életfogytig alkalmazását.

 Ha a logikát nézzük, először a „lex specialis derogat legi generali” elve ötlik szembe (na jó, Bárándy Péter mondta a tv-ben). Azaz a speciális szabály felülírja az általánosat, aminek a magyarázata az, hogy a jogalkotó nyilván azért hozta meg a speciális szabályt, mert bizonyos esetekben nem akarta, hogy az általános szabály érvényesüljön. Ekként fiatalkorúakra enyhébb büntetési tételeket akart hozni, mint a felnőttkorúakra. Ez idáig rendben van, csakhogy az elévülés egy ettől - tehát a büntetési tétel meghatározásától - eltérő jogintézmény, így egyáltalán nem biztos, hogy a jogalkotó azt is akarta, hogy például egy brutális, 14 év alatti gyermek sérelmére elkövetett gyilkosság is elévüljön. A „lex specialis” elv ezért szerintem nem ad választ a kérdésre.

 Egy másik bevett logikai érvelés az „argumentum a contrario”, azaz amikor a jog valamit egyértelműen kimond, és abból következtetni lehet valami olyasmire is, amit nem mond ki. Ha ezt jelen helyzetre alkalmazzuk, az így néz ki: ha az új Btk. 109. § (4) [régi Btk. 110. § (5)] kimondja, hogy a fiatalkorúakra meghatározott rövidebb szabadságvesztési időtartamok a büntethetőség elévülése határidejének számításánál alkalmazandók, akkor ebből következik, hogy az elévülés egyéb vonatkozásai szempontjából nem irányadók ezen időtartamok. Kérdés, hogy mik lehetnek az egyéb vonatkozások? Ilyen lehet az elévülés kizártsága is, hiszen az már nem arra válaszol, hogy mennyi legyen a határidő, hanem hogy lehessen-e egyáltalán elévülés, vagy sem. Persze ezzel szemben meg fel lehet vetni, hogy ha az elévülési határidők az adott bűncselekmény súlyossága szerint alakulnak - és ez így van, hiszen az adott bűncselekmény büntetési tételének felső határa az elévülés határideje[2] -, akkor a jogalkotó itt egy erkölcsi, vagy társadalomvédelmi szempontot érvényesített, az elévülés kizártsága pedig ugyanilyen alapon nyugszik, mivel a jogalkotó által legsúlyosabban értékelt cselekményeknél kizárt az elévülés. És tulajdonképpen az elévülés kizártsága is mondható határidő-kérdésnek, csak nem a „mennyi?”, hanem a „van-e?” kérdésre ad választ.

 A történeti érvelést itt most összeköthetjük a jogalkotó szándékának értelmezésével, hiszen a régi és új Btk. eltérősége részben nyilván történeti körülmény, részben pedig segíthet abban, hogy megértsük a jogalkotó szándékát. Mint mondtam, a jogszabály indokolása lehet a legfontosabb a jogalkotó megértésénél, és az új Btk. nem csak eltér a korábbi Btk. szövegétől, hanem ezt a jogalkotó annak idején, az új Btk.-hoz mint törvényjavaslathoz fűzött indokolásában meg is indokolta, méghozzá elég egyértelmű módon: „A büntethetőség elévülését a törvény 26–28. §-a szabályozza. Az ott írt rendelkezésekhez képest fiatalkorúak esetén eltérő szabályokat kell alkalmazni. Életfogytig tartó szabadságvesztéssel is fenyegetett bűncselekmény elkövetése esetén, ha a fiatalkorú az elkövetéskor a tizenhatodik életévét betöltötte, a büntethetőség tizenöt év elteltével, míg a tizenhatodik életévét be nem töltött fiatalkorú esetében tíz év elteltével évül el. A többi bűncselekmény elévülése esetén sem a különös részi tételkeret felső határa az irányadó, hanem az törvény 109. § (2)–(3) bekezdéseiben írt tételkeretek.”

 Ez akár döntő körülmény is lehet a jogvita megítélésében, hiszen az Alaptörvény 28. cikke szerint „A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni.” A bíróság tehát, ha egyébként eltelt az ügyben a 15 éves elévülési idő, mégse mondja ki az elévülést, valószínűleg szembemegy a jogalkotó eredeti szándékával. Persze a Kormány, illetve az Országgyűlés szeme előtt 2012-ben vélhetően nem egy ilyen eset lebegett, mikor meghozta a kérdéses rendelkezést.

 Nehéz helyzetben lesz tehát a bíróság, hiszen egyrészt van egy társadalmi nyomás, másrészt a jogalkotói indokolás azért utal rá, hogy a fiatalkorúakra vonatkozó szabályok felülírják az új Btk. 26-28. § szabályait, azaz mindent, ami általában az elévüléssel kapcsolatos. Ezen a feszültségen enyhíthet az a körülmény, hogy még ha kimondásra is kerül, hogy az emberölés elévült, a tanúk befolyásolásával kapcsolatos esetleges bűncselekmények miatt letöltendő szabadságvesztés kiszabására is sor kerülhet, ahol a kiszabandó büntetési tételen valószínűleg még elévülés esetén is nyomot fog hagyni az emiatt árnyékban maradó emberölési tett.

 Persze lehetne arról is beszélni, hogy ha az elévülés nem kerül kimondásra, akkor milyen büntetés várna az elkövetőre, és hogy az mennyire felelne meg a társadalmi elvárásoknak. Gyakran eltér egymástól a közvélemény által kívánt, és a bíróság által ténylegesen kiszabott büntetés. Tipikusan ilyenek a gondatlanságból halált okozó közúti balesetek, de felmerült a probléma egy közelmúltbeli gyermekpornográfiai ügyben is.[3] Tudni kell, hogy a Btk. szerint a büntetésnek egyetlen célja van: hogy senki ne kövessen el bűncselekményt, se az elkövető, se más. Tehát amikor valaki végrehajt egy szörnyű cselekményt, amire laikusként azt mondjuk, hogy legyen élete végéig a börtönben, miért nincs halálbüntetés, stb., ott a jog azt kérdezi, hogy milyen büntetést kell kiszabnom, hogy se az elkövető, se más ne kövessen el ilyen cselekményt? Gyakran megesik, hogy a társadalom erkölcsi érzete és a bíróság jogi megközelítése találkozik egymással, mivel a büntetés kiszabásánál értékelendő szempont a bűncselekmény súlya is. Ugyanakkor előfordul, hogy a kettő elválik egymástól, pont azért, mert a jog elsősorban nem elégtételt vesz, hanem a társadalmat akarja működésben tartani.

 Ez esetben például a bíróságnak nyomatékosan figyelembe kellene vennie, hogy rendkívül hosszú idő telt el az elkövetés óta, ráadásul nem tudni biztosat arról, hogy a gyanúsított azóta erőszakos cselekményt elkövetett volna. Így azonban a büntetés célja kérdésessé válik, mert mitől is tartsa vissza a büntetés az elkövetőt akkor, ha maga se „kívánt” újabb bűncselekményt elkövetni. Ha figyelembe vesszük, hogy a gyanúsítottra egyébként is csak 15 év börtönbüntetés lenne kiszabható, ez az elkövetés óta eltelt hosszú időt figyelembe véve valószínűleg jóval 10 év alatti büntetést jelentene, ami talán még a tanúk befolyásolásával kapcsolatos bűncselekményekre kiszabott szabadságvesztéssel együtt se közelítené meg azt a mértéket, amit a társadalom elvárna egy ilyen gyilkosság ügyében.

De hogy a történet végére egy csavart tegyek: A Btk. 2. § (2) szerint akkor kell az új büntető törvényt, ez esetben az F. János számára esetleg kedvezőbb ma hatályos törvényt alkalmazni, ha a cselekmény elbírálásakori büntető törvény számára enyhébb elbírálást jelentene. De mi is az elbírálás ideje? Az az ügyben majdan születendő jogerős bírósági döntés meghozatalának napja! Tehát amennyiben az Országgyűlés most úgy döntene, hogy módosítja az új Btk. szabályait annak érdekében, hogy az elévülés mostantól fogva ne terjedjen ki a fiatalkorúak által elkövetett súlyos bűncselekményekre, akkor ez nem sértene büntetőjogi alapelvet - az elkövetőre kedvezőtlen visszaható hatály tilalmát sem -, és akkor csak az lenne kérdés a bíróság számára, hogy jelen esetben a 2000. május 28. napi jogszabályállapotot, vagy a határozata meghozatala napján érvényben levő állapotot alkalmazza, mivel csak ezt a kettőt veheti figyelembe, a kettő időpont közötti, az elkövetőre esetlegesen kedvezőbb állapotot nem. A szigorító visszaható hatály tilalma csak annyiban köti az országgyűlést, hogy a 2000. május 28. napi büntető szabályokat nem teheti terhesebbé F. János számára. A Kormány nyilvánvalóan tisztában van mindezekkel, hiszen nem csak módosítják most az új Btk.-t az elévülés szigorítása érdekében, de Gulyás Gergely közölte is, hogy a régi Btk. alapján elítélhető lesz az elkövető.[4] Ez persze csak az elévülés problematikáját küszöböli ki, a bizonyítási eljárás nehézségei továbbra is megmaradnak majd.

[1] egyéb kérdések is felmerülhetnek egyébként, például hogy F. János tanúkénti kihallgatása vajon szabályos volt-e, mivel vélhetően már ekkor gyaníthatta a nyomozó hatóság, hogy F.János vallomásának a többi tanú vallomásaitól való eltérősége, és a tanúk F. János általi befolyásolásának felmerülése alapján köze lehetett magához az emberöléshez. Ennek a jelentősége az lenne, hogy akár a tanúvallomásának kizárására is sor kerülhet az ügyben, ami azt jelenti, hogy beismerő vallomása jogi értelemben nem létező.

[2] kivéve ha ez a felső határ öt év alatti időtartam, mert akkor mindig öt év az elévülés.

[3] ezen ügyben a közmegítélés szempontjából jelentős körülmény volt, hogy a bűncselekmény, ha áttételesen is, de gyermekek szenvedéséhez kapcsolódott, és a felvételek száma is felháborította a társadalmat. Ezzel szemben a bíróságnak nyomatékosan figyelembe kellett vennie, hogy a képeket csak birtokolta az elkövető, de nem kereskedett velük. Első bűnelkövetése volt, és egyébként példás életet élt. Ezen körülmények a társadalom többsége számára érdektelenek voltak, sőt a felvételek száma alapján sokan használták a „kereskedelmi mennyiség” kifejezést is, ami viszont önmagában itt nem értelmezhető, konkrét kereskedelmet bizonyító körülmény hiányában.

[4] https://hvg.hu/itthon/20241212_till-tamas-bunteto-torvenykonyv-fiatalkoru-gyilkos-elevules-torvenyalkotasi-bizottsag

A 2010-től kezdődő és mai napig tartó második Fidesz-kormányzás bővelkedik érdekes eseményekben, ez a jog felől nézve sincs másként. A kísérletező kedv sok területen tapasztalható, ebbe a kategóriába esik a nemzeti konzultáció is, ami elvileg a népnek ad beleszólási lehetőséget a kormányzat jövőbeli cselekvéseibe, ezen belül a jogalkotásba is, ezért mindenképp érdemes beszélni róla egy jogi blogon is.

Kormánypárti oldalon természetesen hasznos eszközként tekintenek a konzultációra, míg ellenzéki oldalon alapvetően ellenséges a hozzáállás. A Népszabadság online 2011-ben „Szociális konzultáció: álkérdések 800 millióért”[1] közölt cikket úgy, hogy abban csak felsorolják a kérdéseket, de arról egy szó sem esik, hogy azok mitől lennének álkérdések. Index cikk cím: „Szociális konzultáció: csak az ingyensör hiányzik”[2] – ennek is érdekes a logikája, gyakorlatilag azt rója a kormányzat terhére, hogy túl jó dolgokat kínál fel a polgároknak. A 444-en megjelent egyik írás[3] sorra veszi a nemzeti konzultációkat, mindegyiknél a „legértelmetlenebb kérdés” és a „legfelháborítóbb kérdés” kategóriájával, és a „Nyilvánvalóan aljas és/vagy hazugságot sulykoló kérdések száma” statisztikával. A 444 egy másik cikke szerint „több, de általában tartalmilag egyező lehetőség”[4] közül lehet választani. Ez is különös állítás, mivel azon lehet vitatkozni, hogy a kérdéseknek van-e jelentőségük, de a válaszok között pont hogy szinte mindig van legalább egy, a kormányzati szándékkal éppen ellentétes lehetőség.

A címben feltett kérdés megválaszolásánál az egyik sarokkő az lehet, hogy a konzultációban feltett kérdéseknél ténylegesen adott-e választás lehetősége: konkrét-e a kérdés, nem túlságosan általános, és hogy van-e érdemi dilemma, azaz a kormányzat által – sejthetően – preferált választól eltérő, akár azzal ellentétes választ is van-e „értelme” választani, tehát az nem teljesen logikátlan, erkölcstelen, általában a társadalom széles körben vallott értékeivel teljesen szembemenő.

A másik szempont természetesen az, hogy a kormányzat figyelembe veszi-e a többségbe került válaszokat.

Az utóbbi 12 évben a mostanival együtt 12 nemzeti konzultáció lett lefolytatva, tehát bőven van miből szemezgetni, és tanulságokat levonni. Kíváncsian kezdtem el nosztalgiázni, mivel jó sok idő telt már el az első konzultáció óta, és nem is igazán tudtam felidézni a kérdéseket. Valami olyasmi rémlett, hogy néha van egy-két konkrétabb kérdés, de inkább egyfajta reklámmal egybekötött közvéleménykutatásként maradt meg emlékeimben a konzultáció. Ehhez képest elég meglepő volt átnézni újra a témákat és a feltett kérdéseket, azok között ugyanis sok egészen konkrét, amire reálisan adható többféle válasz. A kormány persze kerüli az olyan témákat, amiből igazán kellemetlenül jöhetne ki, és előnyben részesíti azokat a kérdéseket, amiknél borítékolható a többségi válasz, de azért volt bőven eset, ahol megvolt a „kockázat”, hogy nem az a válasz jön ki győztesnek, amit ők reméltek. Ilyen volt például az, hogy a szülők gyakorolhassák-e kiskorú gyermekük nevében a választójogot olyan módon, hogy a gyermekeik után kvázi plusz szavazati jogot kapnak, ami azért egy nem akármilyen felvetés. Azt hiszem, itt a kormányzat a pozitív válaszok többségében reménykedett, ami végül nem jött össze (74% mondott nemet erre, 15% mondta, hogy a gyermekek számától függetlenül további egy, 8% pedig azt, hogy a gyermekek száma szerinti számú további szavazati jogot kapjanak a szülők). De ilyen volt a (mai) Magyarország és a határontúli magyarok viszonyát pedzegető kérdés is, ahol a 2004-es népszavazás kudarca is megismétlődhetett volna. Ugyanis csupán 61% mondta, hogy Magyarország új alkotmánya fejezze ki a határon túl élő magyarsággal való nemzeti összetartozás értékét úgy, hogy emellé kötelezettségeket is fogalmazzon meg a mindenkori kormányok számára, míg 28 % azt mondta, hogy elég lesz az összetartozás kifejezése is, 9% pedig még ezt se tartotta szükségesnek.

Voltak kevésbé egyértelmű kérdések, például a „Vannak, akik szerint a gyógyszergyárak lobbiját meg kell törni, mert sok milliárdot vesznek ki az emberek zsebéből. Vannak, akik szerint a drágább gyógyszereket erőltetik rá a betegekre saját extraprofitjuk érdekében. Mások szerint nincs szükség arra, hogy a gyógyszergyártókkal szemben az állam föllépjen. Ön mit gondol?”. Itt laikusként nem nagyon tudnám megmondani, mivel lehet megtörni az említett lobbit (Plusz adó a nagy gyógyszergyártóknak? Orvoslátogatások tilalma?)

Mivel átvenni az összes kérdést elég fárasztó lenne, ezért néhány példát emelnék még ki.

Néhány nagyobb súlyú kérdés:

Vannak, akik szerint az új magyar alkotmánynak csak az állampolgárok jogait kellene deklarálnia, kötelezettségeket nem. Mások szerint a jogok biztosítása mellett a legfontosabb, a közösség iránti felelősségünket kifejező állampolgári kötelezettségeknek (munka, tanulás, honvédelem, környezetünk védelme) is helyt kell adni a dokumentumban. Ön mit gondol?

Vannak, akik azt gondolják, hogy az új alkotmánynak védenie kell a nemzeti vagyont, különös tekintettel a termőföldet és a vízkészletet. Mások ezt nem tartják fontosnak. Ön mit gondol?

Vannak, akik szerint az oktatási rendszert úgy kell átszervezni, hogy az állam közpénzből azokat a képzéseket támogassa elsősorban, amelyekkel valóban el is lehet helyezkedni. Mások szerint az oktatást nem kell a valós gazdasági igényekhez igazítani. Ön mit gondol?

Legmegosztóbb kérdések a konzultációk eredményei alapján

Vannak, akik azt javasolják, hogy az állam a szociális segélyt a rászorulóknak ne pénzben, hanem alapvető szükségleti cikkekben (pl. élelmiszer) adja. Mások szerint a szociális segélyt továbbra is pénzben kell folyósítani a rászorulók számára. Ön mit gondol?

(33,9%: csak természetben;

49,7%: pénzben és természetben megosztva;

14,8%: csak pénzben;

1,6%: nem tudom megítélni

Vannak, akik azt javasolják, hogy több nyugdíjat kapjanak azok, akik gyermeket vállaltak és neveltek föl, mert az is teljes értékű munkavégzés. Mások szerint éppen elég az, hogy a gyermekvállalás költségeit mostantól nem lehet megadóztatni. Ön mit gondol?

25,3%: kapjanak többet

55,3% kapjanak, de csak azok, akik emellett megfelelő időtartamú munkaviszonnyal is rendelkeznek.

17,5%: A nyugdíjban nem kell honorálni a gyermekek nevelését.

1,8%: nem tudom megítélni

„Magyarország sokat tett eddig a bajba jutott devizahitelesek megmentéséért a kilakoltatási moratórium bevezetésével, a kedvezményes végtörlesztés és az árfolyamgát rendszerével, de vannak, akik szerint ez nem elég, további lépések szükségesek. Mások szerint nem kell többet tenni a devizahitelesekért. Ön mit gondol?”

50,2% Többet kell tenni a bajba jutott devizahitelesekért.

38,3% Elegendő az eddigi segítség, nincs szükség többre.

11,5% Nem tudom megítélni a kérdést.

A devizahitelek tilalmának feloldása:

33,8% igen

54,4% nem

11,8 % nem tudta megítélni a kérdést.

Érdektelen/nem konkrét/valódi döntést nem jelentő kérdés:

Bevándorlási konzultáció első hat kérdése (pl. „Ön szerint az elkövetkező években lehet-e terrorcselekmény célpontja Magyarország?”)

Vannak, akik azt javasolják, hogy Magyarország új alkotmánya büntetés terhe mellett tegye kötelezővé a megjelenést annak, akinek az Országgyűlés valamelyik vizsgálóbizottsága meghallgatásra idézést küld. Ön mit gondol?

A kormányzat figyelembe veszi a többségbe került válaszokat?

Lehet egy ellenérv a konzultációval szemben, hogy a kormányt elvileg semmiben sem kötelezi, de a gyakorlatban mégis lehet egyfajta ’gentlemen's agreement’ jellege, hisz a kormány a saját szavahihetőségét rontaná le azzal, ha nem teljesítené a többség akaratát. Aki maguknak a kérdéseknek a létjogosultságát is vitatja, annak talán ez se fog jelenteni semmit, de érdemes megemlíteni, hogy eddig egy kivétellel (legalábbis én csak ezt az egyet láttam) mindig figyelembe vették a többségi döntést. A válaszolók tehát dönthettek a tényleges életfogytiglanról, arról, hogy legyen-e konkrét felelősségvállalás az elszakított területeken élő magyarokra nézve, de például maga a Fidesz egyik emblematikus intézkedése, a rezsicsökkentés is meg volt szavaztatva. Mondjuk pont ez utóbbi kérdés példája annak, amikor a többségében lakossági oldalt képviselő embereknek választaniuk kell a saját és valamilyen tőlük idegen érdek között, ahol viszont borítékolható, melyiket fogják választani. Az egy kivétel, ahol nem teljesen a többségi válasz alapján történt a jogalkotás: az államadósságnak való plafonszabásnál a többség arra szavazott, hogy legyen plafon, és attól semmilyen módon ne térhessen el felfelé az állam, ám az Alaptörvényben végül adtak lehetőséget az eltérésre, azaz a plafon feletti adósságvállalásra.

Az ellenzéki pártok szerint a Fidesz hatalomgyakorlása nem demokratikus, a jogállami értékeket nem tiszteli, sőt az ország egyfajta diktatúrává kezd válni. De vajon mennyire vall demokratikus értékeket az az ellenzék, aki az érdemi párbeszéd, a népakarat kifejezésének egyik lehetőségét ilyen mereven elutasítja? A konzultációra adott ellenzéki reakció úgy vélem jól tükrözi a többségi demokrácia egyik elfajulását. Ennek hátterében az áll, hogy az ezt követő államokban a folyamatos formálódás eredményeként előbb-utóbb két nagy, nagyjából egyenlő népszerűségű tömb alakul ki. A hatalom megszerzéséhez a választáson többséget kell szerezni, viszont mivel a két tömb nagyjából ugyanakkora, így gyakran nüansznyi különbségek döntenek egy választáson, ami képes egy kicsit megbillenteni a mérleget az egyik párt irányába. Ebből viszont következik, hogy nem lehet hibázni, a másik oldal felé semmilyen elismerést sem szabad gyakorolni, minden fronton és minden kérdésben a lehető legkeményebben kell nekitámadni, mert a gyengeség akár legkisebb jelére is bekövetkezhet az az apró eltérés, ami az egyik tömbnek négy év teljhatalmat, a másiknak pedig legfeljebb néhány ember csinos fizetését biztosítja. A legnagyobb erőt akkor lehet mutatni, ha mindenhol, ahol csak lehet, kétségbe vonjuk a másik tömb értékeit, bárkit és bármit, ami onnan jön. A hazai ellenzék is ezt a receptet követi (ahogy egyébként maga a kormánypárt is). Pedig a konzultációk esetében voltak kérdések, ahol versenybe szállhatott volna az ellenzék. A civil szervezetek állam általi ellenőrizhetősége például konzultációs kérdés volt: az ellenzék egyértelműen amellett volt, hogy nem szabad a civil szervezetek bevételeinek forrását átláthatóvá tenni, mégsem próbálta meg mozgósítani az ellenzéki szavazókat, hogy erre a kérdésre nemmel feleljenek. Ugyanígy lehetett volna dönteni például az uniós bevándorlási kvótarendszernek való megfelelésről, és még sok másról, például a mostani konzultációban a szankciókkal való egyetértésről.

Összefoglalva, a konzultáció szerintem egy hatékony eszköz, ami jelenleg az alacsony részvétel miatt korlátozottan tölti be a funkcióját, de ez elsősorban a politika résztvevőinek hozzáállásáról ad látleletet. A konzultációt kezdeményező kormány védelmében elmondható, hogy sokszor komoly, akár népszavazásnak is beillő jelentőségű kérdésekről kérik ki a választók véleményét, viszont kevésbé pozitív a manipulatív szóhasználat vagy a közvéleményt megosztó, esetleg egyszerűen komolytalan képek, mint a vigyorgó Soros és a brüsszeli bomba. Az ellenzék ellenséges hozzáállása viszont egyáltalán nem áll arányban a konzultációk hasznosságával, sokkal inkább egyfajta automatikus reakció, aminek hátterében a többségi demokrácia szabályai által diktált haszonelvűség áll. Ami viszont azt az ellentmondást eredményezi, hogy a magát a demokrácia letéteményesének, a másik oldalt diktatórikusnak tartó politikai erő egy demokratikus eszköz létjogosultságát vitatja el.

[1] http://nol.hu/belfold/szocialis_konzultacio_800_millio_forintert-1056801

[2] https://index.hu/belfold/2011/05/03/tiz_kerdes/

[3] https://444.hu/2020/07/14/a-magyar-tortenelem-kilenc-legjobb-nemzeti-konzultacioja

[4] https://444.hu/2019/07/31/kirugtak-a-nemzet-fo-konzultatorat

Liebe Besucherin, lieber Besucher!

Mein Name ist Ignác Miklós Kovács, ich bin als Anwalt in Székesfehérvár, Ungarn tätig. 2014 beendete ich mein Studium an der Pázmány Péter Katholische Universität, und 2020 legte das zweite Staatsexamen ab. Ich versuche, meinen Mandanten vor allem im Bereich des Zivil- und Verwaltungsrechts behilflich zu sein.

Honorar wird auf Stundenbasis bestimmt: der Stundensatz ist 6000Ft/15€ pro Stunde (Ust-frei), Stundenbruchteil wird nach Viertelstunden gerechnet. Es gibt ein Preisdeckel in jedem einzelnen Fall, hier werden nur einige Themen erwähnt:

 Die Maximalsumme ist also im Anwaltsvertrag nach die mögliche Zeitaufwand des konkreten Falls zu bestimmen (einer Firmaänderung kann eine bloße Sitzverlegung, aber auch von eine Eigentümerwechsel zu Grunde liegen). Freilich versuche ich die Sache so schnell wie möglich abschließen. Falls Sie den Stundensatz nicht bevorzugen, kann ich auch einem konkreten Preis setzen in Anbetracht der Umstände des Einzelfalls. Senden Sie ein email, ich werde schnellstmöglich beantworten.

In der Mandatsgebühr sind die Kosten für eventuelle behördliche/gerichtliche/andere Verfahren, Postgebühren und Reisekosten nicht enthalten. Die oben gegebene Honorare sind frei von der Umsatzsteuer. Die Rechtsberatung in einfachen Angelegenheiten und die Vorgespräche, die für die Entscheidung über die Erteilung des Mandats nötig sind, sind unentgeltlich.

Kontakt:

koviglos@mail.com

+36 70 413 4148

Büro Adresse: 8000 Székesfehérvár, Bregyó köz 3/A fsz. 4. Es ist nicht notwendig, sich persönlich zu treffen, um einen Auftrag zu erledigen: Die Identifizierung des Mandanten, die Unterzeichnung der Dokumente durch den Mandanten und die anwaltliche Gegenzeichnung können mit einer Webcam durch Skype, Teams oder Zoom kostenlos erfolgen, und die Dokumente können per Post verschickt werden.

Szeretnék majd cikket írni arról, hogy a Magyarország ellen vezetett jogállamisági eljárás (jogászi szemmel) mennyire jogi vagy esetleg mennyire politikai alapú, illetve arról is, hogy a kormány által augusztus végén Brüsszelnek küldött válaszlevélben foglalt intézkedéscsomag valódi jogi garanciákat hordoz-e. De mivel ebben az egész vitában kiemelt helyen vannak a közbeszerzések, és az eu-s aggályokra adott válasz egyik fő eleme is az volt, hogy csökkentjük az egyajánlatos eljárásokat, röviden megírnám erről a véleményem.

A közbeszerzésre, és nagyjából minden más tevékenységre is igaz, hogy kívülállók nehezen látják át, hajlamosak a saját vagy másoktól hallott előítéleteket beleképzelni, és azt rögtön valóságként elfogadni. Azt látják, hogy nagy pénzek mozognak, vannak piaci szereplők, akik sokat keresnek (a jól ismert dörzsölt vállalkozók), és hát benne vannak a politikusok, úgyhogy biztos van itt valami kölcsönös jóljárás. Ez persze előfordulhat, de hogy rendszerszintű lenne a probléma, vagy hogy Magyarországon sokkal súlyosabb a helyzet mint más tagállamokban, azt kétlem. És az, hogy hányan vesznek részt egy eljárásban, ha nem is jelentéktelen tényező, de önmagában keveset árul el ajánlatkérő tisztességéről. Úgy is mondhatnám, hogy egy szereplővel is lehet korrekt egy eljárás, de sok szereplő mellett is lehet korrupt. 

Először is – és ebbe nem szoktak belegondolni -, egy közbeszerzésnél a jogsértés keresztülvitelében sok embernek kell aktívan részt vennie vagy akár csak elfordítania a tekintetét. Van például egy útépítés. Először felmerül az igény, hogy legyen: ha EU támogatott, akkor eleve rábólintott az EU – aztán a politikus szól a szakterületnek, az megbíz egy mérnököt a tervek elkészítésével (ami gyakran már maga is közbeszerzés köteles, így kérdéses hogy „haver-tervező” nyer-e rajta, aki például a megfelelő drágító költségelemeket beírja), ezután a kész terv birtokában döntenek a közbeszerzés elindításáról, jön a közbeszerzési hatóság, aki átnézi az eljárás hirdetményét. És végül jön maga a közbeszerzési eljárás, ami általában nyílt verseny. A hirdetmény nélkül induló eljárások – tehát azok, amik zártkörűek, és általában egy ajánlattevő vehet részt - aránya 2015-ben még 20% körüli volt, 2021-re ez, folyamatos csökkenés eredményeként 0,5-1% körülire volt tehető.[1] Tehát az esetek 99%-ában bárki elindulhat a versenyen, és legtöbbször a megajánlott ár a döntő szempont, ami elég tiszta feltételnek mondható. Tehát valahogy azt is el kell intézni, hogy a kiszemelt nyertesen kívül más ne vegyen részt, vagy ne adjon jobb ajánlatot. EU-s támogatás esetén mindemellé van egy, a pályázati pénz felelős elköltését figyelő szerv is, ami igen csak szigorú tud lenni, hiába dolgoznak benne honfitársaink. Így már azért nem olyan könnyű a dolog…

  Ettől még elkölthető rosszul a pénz. De ez igazából a legtöbbször nem haveri alapú. Egész egyszerű, hétköznapi gyarlóságok húzódnak meg a háttérben, például hogy az, akinek beszerzik az adott terméket, mondjuk egy intézményvezető, már kiválasztotta, melyiket szeretné, a többi nem érdekli, akkor sem, ha esetleg költséghatékonyabb. Ez persze elítélendő, de megint nem arról a korrupcióról van szó, amire elsőre gondolnánk. Hasonló az az eset, amikor valami korábban bevált, és ajánlatkérő nem is akar mást kipróbálni, ezért indít egy olyan közbeszerzést, ami a korábbi termékre van szabva. Igazából ebben sincs feltétlenül alattomosság, sőt, ha jól működik egy termék, lehet hogy tényleg érdemes visszatérni hozzá. Ettől még megfogalmazható kritikaként, hogy érdemes lenne több energiát fektetni a legjobb ár-érték arányú termék megtalálásába, de azért ezt az esetet se lehetne színtiszta korrupciónak nevezni.

Elképzelhető az is, hogy van egy építési beruházás, ami olyan nagy volumenű, hogy országos szinten is csak néhány cég tud rá ajánlatot adni. Ilyenkor – és ez egyébként is megeshet – gyakran az a helyzet, hogy ajánlatkérő nagyon is szeretné, ha lenne több ajánlat, de egyszerűen abból a például négy vagy öt cégből, ami ilyen nagyságrendnél szóba jöhetne, három épp mást csinál, nincs kapacitása. Marad mondjuk kettő, az egyik még úgy ahogy érdeklődik, de igazából látja hogy nem fog labdába rúgni (építkezéseknél például a távolság komoly szempont), lehet hogy ad ajánlatot, de az is lehet hogy nem (szintén építkezéseknél elég gyakran tételes költségvetés van, egy több száz tételes költségvetés kitöltésére nem fog időt pazarolni az, aki nem lát reális esélyt a nyerésre). Máris eljutottunk egy egyajánlattevős eljáráshoz. Persze egy olyan piacon, ahol csak néhány szereplő van, gyakran az is megesik, hogy összebeszélnek, és befolyásolják az eredményt kartellekkel, de ez nehezen róható ajánlatkérő terhére. Ez esetben az, hogy végül csak egy ajánlatot látunk, valójában versenyjogi jogsértés vállalkozói oldalról. Előbbiek persze felvetik a kérdést, hogy ajánlatkérő megakadályozhatja-e az ilyen eseteket, de erre se mindig könnyű a válasz. Szóba jöhet a verseny növelése érdekében az, hogy a beruházás egyes részeire is lehetővé teszik az ajánlattételt, kisebb piaci szereplők számára is elérhetővé téve az ajánlattételt, de ajánlatkérők ettől gyakran ódzkodnak. Ha nem teszik lehetővé a részekre való ajánlattételt, meg kell ezt indokolniuk az eljárást indító hirdetményben. Ezek építési beruházásoknál általában nesze semmi jellegű 1-2 mondatos sablonszövegek arról, hogy a feladat összehangolt munkavégzést igényel, és ezért problémás lenne, ha több cégnek kellene együttműködnie. Jogászként ehhez nem tudok hozzászólni, az építőiparban dolgozók tudnának véleményt mondani arról, mennyire helytálló ez az érvelés. Mindenesetre a Közbeszerzési Hatóság általában elfogadja.

A fent felsorolt esetekben közös, hogy elő-előfordulnak, de valójában nincs mögöttük valamiféle tervszerű alattomosság, vagy akár csak szándékosság, inkább csak restség, kényelmesség, lustaság. A közbeszerzés rákfenéje az, ami általában a közhatalomnak: emberek (politikusok+hivatalnokok) ga(rá)zdálkodnak más emberek (nép) pénzével, és ez van, hogy a pénz ellopását, bár legtöbbször egyszerűen csak a felelőtlen elköltését vonja maga után. De hogy ez lenne a helyzet az esetek nagy részében, azt nem hiszem. És abban is biztos vagyok - ez már a részemről egy előítélet –, hogy nyugaton is létezik korrupció, és megvannak neki a saját, a miénknél talán sokkalta szofisztikáltabb módszerei.

És mi a helyzet a restséggel? Ha felróható a hatékonyság hiánya a közbeszerzésnek, akkor az arra vezethető vissza, hogy a közhatalom szereplői nem rendelkeznek olyan szakmai tudással, és erkölcsi nívóval, ami lehetővé tenné, hogy hatékonyan végezzék a munkát. A hivatalok általában a jogszabály merev alkalmazására lettek tervezve, ami a közigazgatási tevékenységeknél elegendő, csakhogy a közbeszerzés nem közigazgatási tevékenység. Előbbinél az adott ügynek –jó esetben- csak egyféle megoldása van, míg egy közbeszerzés igen sokféleképp bonyolítható le, sok eldöntendő kérdés merül fel (kezdve ott, hogy egyáltalán szükség van-e arra, amit épp beszerzünk). Itt az adott közhatalmi szerv végső soron beruházóvá válik, pont olyanná, mint az egyszerű polgár, aki házat építtet magának, vagy egy vállalkozó, aki beszerzi a munkájához szükséges eszközöket. De míg ezek az emberek a saját, addig a politikusok és hivatalnokok, vagy a munka kiszervezése esetén a közbeszerzési tanácsadók, valaki másnak az érdekében járnak el. És a közbeszerzés gyakran kreativitást igényel, ez pedig egy olyan plusz, amit a jogszabály alkalmazáshoz, határozatíráshoz szokott hivatalnoki agynak idegen terület, a szervezet élén álló politikus(ok) se tudnak ehhez mit hozzátenni. Ráadásul általában mindkettejükről elmondható, hogy egész egyszerűen nem értenek ahhoz a területhez, amin szükséges az adott beszerzés, innentől kezdve a dolog egyfajta vak vezet világtalant helyzetté válik. És bizony sokan vesznek részt egy ilyen eljárásban, ha tehát valami félresikerül, mindig lehet valaki másra mutogatni. Mindenkinek tiszta tehát a lelkiismerete, a hiba valahol máshol van, pénzt meg végső soron úgyis a közösség veszít. 

A valódi kérdés az, hogy lehet elérni, hogy a közhatalom hatékonyan működjön. Hogy lehet rávenni azokat, akik mások pénzével gazdálkodnak, hogy úgy, olyan gondossággal tegyék azt, mintha csak a saját pénzüket költenék. Szerintem ez az adott társadalom mindenkori erkölcsi helyzetétől, összetartásától függ. Itt jogszabályok is segíthetnek, de a kérdés alapvetően mégis erkölcsi. Jelenleg a magyar nép állapota ennyit tesz lehetővé, de a magam részéről nem látom olyan borúsnak a helyzetet. Abban a rövid időszakban, mikor volt rálátásom a területre, közönyt és az ebből szükségszerűen fakadó hibázást tapasztaltam, de kifejezett tisztességtelenséget nem. Hogy lopás volt-e? Ilyesmit sose láttam, és ha van is, az messze nem olyan egyértelmű, amennyire egyesek, főleg a mindenkori ellenzék láttatni szeretné. Bár szerintem egy közbeszerzésben eleve az a legkorruptabb, ha valójában nincs szüksége a közösségnek arra a dologra, amit megrendelnek. De már ez is gyakran nehezen átlátható, ahogy azt is nehéz megítélni, hogy kinek éppen milyen felelőssége állapítható meg… És kétlem, hogy a brüsszeli toronyházak ablakából távcsővel a problémára tekintve könnyebb helyzetben lenne az ember.

[1] https://www.kozbeszerzes.hu/statisztika/a-kozbeszerzesi-hatosag-elnokenek-tajekoztatoja-a-kozbeszerzesek-2021-evi-alakulasarol/

 A suta poénkodó cím abszolút indokolt, ennél rövidebben nem tudnám megfogalmazni az elévülés lényegét és fő veszélyét: ez a jogintézmény lehetővé teszi a szabadulást a kötelezettség alól, de az illetőnek jeleznie kell, hogy él az elévülés adta lehetőséggel, és senki nem fog szólni neki erről, neki magának kell tudnia, mikor adott számára.

// Ez a cikk a polgári jogi elévülésről szól, az adó- és büntetőjogi elévülésre más szabályok érvényesek //

Az alapvető szabályokat a Ptk. 6:21-6:25 §-ok adják meg. A polgári jog különbséget tesz jogvesztő és elévülési határidők közt: ha egy jogosultság gyakorlására vagy követelés érvényesítésére a jogszabály határidőt szab, akkor kifejezetten ki kell mondania, ha a határidő eltelte jogvesztéssel jár. Ha nem mondja ki, akkor „csak” egy elévülési határidő lesz. Vagyis a kötelezettnek még ennek letelte után is fennáll a kötelezettsége, a jogosult kérheti is a teljesítést, és ha a kötelezett önként teljesít, utólag nem követelheti azt vissza arra hivatkozással, hogy elévült a követelés. A Ptk. szerint elévült követelés bírósági eljárásban (ideértve a fizetési meghagyásos eljárást is) nem érvényesíthető. Valójában ez egy elég megtévesztő megfogalmazás, mivel bírósági/FMH eljárás nagyon is indítható. Az adósnak kell rá hivatkoznia a perben/FMH eljárásban, hogy volt elévülés, a bíróság/közjegyző ezt nem nézi hivatalból (ritka a kivétel ez alól, ilyen például a munkajogi igény).[1]

Az elévülés tehát egyfajta homályzóna a még követelhető és a már nem követelhető között. A jog itt tulajdonképpen azt mondja, hogy „már elég sok idő eltelt, nem lenne teljesen fair még mindig követelni a kötelezettől a teljesítést. Kapjon a kötelezett egy ellentmondási jogot, ha meg mégis önként teljesít, akkor az az ő gondja.” A kötelezettnek kell tehát figyelnie, mikor kézhez kap például egy fizetési felhívást, vagy akár egy keresetlevelet, hisz ahogy írtam, maga a perlés nincs kizárva. Ilyenkor (többek közt) el kell kezdeni ádázul keresni az adott követelésre vonatkozó elévülési határidőt.

A polgári jogban az elévülési idő főszabály szerint öt év,[2] ettől eltérhet

-a felek megállapodása: ez írásban történhet –vélhetően magában a követelést létrehozó szerződésben, esetleg a jogosult ÁSZF-ében kerül rá sor –, hosszabbíthatják és rövidíthetik is a határidőt, de nem zárhatják ki[3] az elévülést.

-jogszabály (az alábbi – nem kimerítő jellegű – felsorolásban szerepelnek olyanok is, amik nem térnek el az általános szabálytól, hanem épp rá hivatkoznak):

Az elévülés főszabályként a követelés esedékessé válásával kezdődik, de pl. termékfelelősségnél akkor, amikor a károsult tudomást szerzett vagy tudomást szerezhetett volna a kárról, a termék hibájáról és a gyártó személyéről. Az elévülés megszakadhat és nyugodhat is.

Nyugvásra akkor hivatkozhat a jogosult, ha a követelést menthető okból  nem tudja érvényesíteni. Pl. egy társasháznál a közös képviselő alakuló közgyűlés általi megválasztásáig terjedő időszak ilyen lehet.[5] Ilyenkor a nyugvást kiváltó körülmény megszűnése után nem a korábbi idő ketyeg tovább, hanem a Ptk. ad meg egy konkrét időt – esettől függően egy évet, illetve három hónapot -.[6]  

Az új Ptk. szigorúbban teszi lehetővé az elévülés megszakítását, így a 2014. március 15. után keletkezett követeléseknél az egyszerű írásbeli felszólítás nem elegendő (az azelőttieknél viszont igen, de itt is szóba jöhet egyes alakiságok hiánya, például az aláírásé).[7] Az új Ptk. általában már valamilyen eljárásban való érvényesítést vár el a határidő megszakításához, gyakorlatilag azt, hogy a jogosult tényleges lépéseket tegyen a teljesítés kikényszerítése felé. 

Még érdemes beszélni az egyes követelések végrehajtásához való jog elévüléséről, mivel a végrehajtási szakasz bármelyik követelésnél elérkezhet, és a kötelezettnek itt még óvatosabbnak, de főleg gyorsabbnak kell lennie.

 Ha volt már jogerős, végrehajtható határozat – akár jogerős bírósági ítélet, akár jogerős fizetési meghagyás – az elévülést már csak a végrehajtási cselekmények szakítják meg. Ez akár jó hír is lehet a kötelezettnek, de vigyáznia kell, ugyanis a bírói joggyakorlat szerint ilyen cselekménynek nem csak a végrehajtást valóban előrevivő végrehajtói intézkedések minősülnek, hanem pl. egy esetleg évek óta eredménytelenül folyó végrehajtási eljárásban az is elég lehet a megszakadáshoz, ha a végrehajtást kérő a végrehajtó felé kérelmet nyújt be aziránt, hogy az tegyen intézkedéseket a sikeres végrehajtás érdekében, vagy épp érdeklődik a végrehajtási eljárás állásáról, kifejezve azon szándékát, hogy még mindig szeretné behajtani a követelést. Itt talán tisztábban láthat az adós, ha kikéri az ilyen jellegű iratokat is a végrehajtótól. Ha mindezek mellett is úgy véli, hogy a követelés elévült, pontosan meg van adva, hogyan hivatkozhat az elévülésre (Vht. 41. §). A végrehajtónak kell írnia – akár e-papíron – a követelés, illetve a végrehajtási jog elévülését állítva, mire a végrehajtó nyilatkoztatja a végrehajtást kérőt arról, hogy elismeri-e az elévülést. Ha elismeri, akkor minden jó, és a végrehajtási eljárás keretén belül megoldódik a kérdés. Ha viszont nem, akkor a nemleges választ követően amint csak lehet, meg kell indítani a végrehajtás megszüntetése vagy korlátozása iránti pert. Azért is fontos a sietség, mert bár a jogszabály tételesen nem írja, de a „végrehajtás megszüntetése” kifejezést a bíróságok úgy értelmezik, hogy csak addig indítható meg a per, amíg tart a végrehajtási eljárás. A Pp. (2016. évi CXXX. törvény) 526-537. §-ai adnak speciális szabályokat ezen pertípushoz, a jogi képviselő nélkül eljáró fél számára közzétett formanyomtatványok itt találhatóak:

https://birosag.hu/nyomtatvanyok/az-eljarast-megindito-nyomtatvanyok/keresetlevel-vegrehajtasi-perben-docx

https://birosag.hu/nyomtatvanyok/az-eljarast-megindito-nyomtatvanyok/keresetlevel-vegrehajtasi-perben-pdf-0

Jogi képviselet nem kötelező a perben.[8] A keresetlevél ÁNYK programot és ügyfélkaput használva nyomtatás és postaköltségek nélkül beadható a bírósághoz. 

Fontos még tudni az elévülésről: attól, hogy bekövetkezett, nem biztos, hogy a végrehajtási eljárásban lehet rá hivatkozni, és a végrehajtás megszüntetése iránt pert indítani. Ha ugyanis a követelés érvényesítésére irányuló eljárásban (leginkább bírósági per, FMH eljárás) már bekövetkezett a követelés elévülése, de a kötelezett ebben az eljárásban ezt nem közölte, és az eljárásban hozott jogerős határozat alapján végrehajtás indul, akkor a kötelezett a Pp. 528. § alapján a végrehajtás megszüntetése iránt már nem indíthat eredményesen pert (megoldás lehet a kézbesítési vélelem megdöntése a Pp. 140. § alapján, vagy FMH eljárás esetén rendkívüli ellentmondás az FMH törvény 32. § szerint, de ezekre igen rövid határidők vonatkoznak!). És itt vissza is kanyarodtam a cikk címéhez: az elévülés elvileg a kötelezett érdekét szolgáló jogintézmény, valójában azonban rejt csapdákat is magában (az előbb említett esetben persze nem akadálya a perindításnak, ha akár a követelés, akár a követelés végrehajtási jogának elévülése a bírósági/FMH eljárást követően következik be.

 Egyébként meg is lehet előzni az elévült követelés jogosult által bíróság előtt érvényesítését (vagy később a végrehajtás megszüntetése/korlátozása iránti pert), ha az adós az elévülés bekövetkezése után megállapítási keresetet indít aziránt, hogy a bíróság állapítsa meg a követelés elévülését. Ezzel elejét veheti sok későbbi problémának.

[1] lásd Ptk 6:23 § (4). Illetve még Pp. 176. § (1) f) A bíróság - hiánypótlási felhívás kiadását mellőzve - a keresetlevelet visszautasítja, ha az igény - az elévülés esetét kivéve - bírósági úton nem érvényesíthető, / Fmhtv. 24. § (1) i)

[2] Ptk. 6:22. § (1)

[3] Az „Új Ptk. Tanácsadó Testület véleményei” közt elhangzik, hogy egy 100 éves határidő már az elévülés kizárásának tekinthető. (https://www.kuria-birosag.hu/hu/ptk?page=5 1.3.)

[4] itt a bírói gyakorlat a régi Ptk. alatt különbséget tett a személyiségi jog megsértéséből fakadó objektív szankciók és a kártérítés között. Előbbieknek nem volt elévülési idejük, utóbbinál az általános elévülési idő volt érvényben. Objektív szankciók voltak a régi Ptk. 84. § (1) a)-d) (kb az új Ptk. 2:51. § (1)-nek felel meg): tehát pl a jogsértés abbahagyását korlátlan ideig lehetett kérni. Ebből az következik, hogy a 2014. március 15. előtt, - tehát a régi Ptk. hatálya alatt - történt személyiségi jogsértéseknél az objektív szankciók továbbra is „elévülésmentesen” igényelhetők.

[5] Kúria Pfv.V.22.149/2017/10.

[6] Ptk. 6:24. § (2)

[7] https://www.klaw.hu/2019/01/11/amitol-a-koveteleskezelo-cegek-rettegnek/

[8] Pp. 20. § (3) c) és 72. § (2)

Hogy két beszerzés egymástól különválasztható-e, mindig érzékeny kérdés, különösen, ha valamelyik esetében ez a Kbt. mellőzésének lehetőségével kecsegtet. A szétbontás jogszerűsége kapcsán a műszaki-gazdasági funkcionális egységet kell nézni, ha ez fennáll, akkor alapvetően egybe kell számítani az érintett beszerzések becsült értékét. Így a DB pl. „nem fogadta el a beszerzőnek a több, különböző pénzügyi forrásra vonatkozó érvelését. Önmagában annak a körülménynek nincs jelentősége a beszerzések értékeinek egybeszámítása, a beszerzési igények egy időben történő felmerülése szempontjából, hogy a beszerző az azonos beszerzési igényének egyes részeit milyen forrásokból elégítette ki.” [D.142/7/2017]

 Tehát a legfőbb kérdés a műszaki-gazdasági funkcionális egység fennállása (ez az EU Bíróság C-16/98. ítéletéből ered, a Kbt. zen bölcsként csak annyit mond, hogy az „egy” építési beruházás számítandó egybe). A Hatóság becsült értékhez készült útmutatójában található a klasszikus példa építési beruházásokra: „Például körforgalom és a hozzá csatlakozó út értékét azok műszaki egységére tekintettel nem javasolt részekre bontani, ugyanakkor, ha két eltérő földrajzi helyen egymáshoz nem kapcsolódó, önállóan funkcionáló útszakaszokat érint a beruházás, azok értékét jogszerűen részekre lehet bontani. Másrészt az útépítés és a hozzá kapcsolódó magasépítés vonatkozásában az ajánlatkérőnek szintén az egy építési beruházás fogalmából kell kiindulnia, ami a teljesen eltérő szakmai tartalmú beruházások esetében vélhetően nem áll fenn.”

 Fontosabb megállapítások még az útmutatóból:

- a földrajzi elkülönülés megtörheti a műszaki-gazdasági funkcionális egységet, azonban önmagában a földrajzi elkülönülés ténye nem alapozza meg a becsült érték részekre bontásának lehetőségét abban az esetben, ha a műszaki-gazdasági funkcionális egység a földrajzi elkülönülés ellenére is megállapítható (lásd: T-358/08. ítéletet).

- a becsült érték pl. kiterjed az ajánlatkérő által rendelkezésre bocsátott építőanyag értékére, de nem számít bele az ajánlatkérő által rendelkezésre bocsátott tervek ellenértéke.

 Néhány eset a DB gyakorlatából:

Döntőbizottság jogsértőnek találta a szétbontást:

- D.390/8/2018.: A DB rámutat a statikus kiviteli tervdokumentációra, amelyben az szerepel, hogy az épület tetejére tervezett napelemrendszer acél tartószerkezeteinek terveit tartalmazza. (…) a beszerző a „Napelem fogadására ferde tetőszerkezet és a hanggátlófal merevítése építése” tárgyú 1. számú vállalkozási szerződést 2017. március 6-án kötötte meg azzal, hogy 55 napos teljesítési határidőt rögzített. Az 1. számú szerződés teljesítése még folyt, amikor a beszerző 2017. április 7-én árajánlatot kért a napelemek beszerzése és telepítése tárgyban. Az erre vonatkozó 2. számú szerződést 2017. április 18-án kötötte meg. A beszerző 2017. augusztus 2-án a 18/A épület független árammérési rendszerének teljes körű kialakítása tárgyában kötötte meg a 3. számú szerződést. A fentiek alapján megállapítható, hogy a beszerző a Kbt. 115. § szerinti közbeszerzési eljárás megindítása idején már tudatában volt annak, hogy az épületre napelemeket fog elhelyezni. A szerződések között műszaki és gazdasági funkcionális egység áll fenn, azok tárgyát képező beszerzések egy közös cél megvalósítását szolgálták, továbbá az egyes beszerzések között szoros időbeli összefüggés állt fenn.

- D.607/9/2017.: kórház felújításnál a betegszobák elektromos berendezése és hálózata, ezen belül: világítás, általános célú hálózat, Gyengeáramú hálózatok: ezen belül Nővérhívó rendszer, TV antenna csatlakozók, Informatikai csatlakozók, Hangosítás, WIFI), és a műtők elektromos berendezése és hálózata (A DB. szerint ezen építési beruházások műszaki és gazdasági szempontból funkcionális egységet alkotnak.

Döntőbizottság jogszerűnek találta a szétbontást:

- D.332/9/2017.: „A”-épület épületgépészeti tárgyú (hűtés-fűtés szakágakban) építési beruházástól a ugyanezen épület kormányváró és a felvételi iroda kialakítási munkálatai műszaki tartalmukat tekintve elkülönültek, valamint elkülönültek a „K”-épületbe szánt áruk (radiátorok, termosztátok, kültéri és beltéri egységek (fűtőtestek, radiátorok) ellenértéke, tekintettel az eltérő felhasználási helyre.

És végül egy állásfoglalás (Közbeszerzési Értesítő Plusz):

Kérdés: A részekre bontás tilalmának hatálya alá tartozik-e egy támogatáspolitikai projektből finanszírozott új épület építésére vonatkozó építési beruházás az ugyanazon telken korábban állt épület támogatáspolitikai projektből nem finanszírozott bontásával?

Válasz: A Közbeszerzési Hatóság álláspontja szerint a bontás értéke az építés becsült értékétől akkor választható el, ha a bontás nem abból a célból történt, hogy a korábbi épület helyén megvalósuljon a projekt. (…) A Bíróság a C-16/98. sz. ítéletében kimondta: (…) azt kell vizsgálni, hogy a külön szerződésekben foglalt építési munkák együtt egy funkciót töltenek-e be, mind műszaki, mind gazdasági értelemben. Az ítéletből következik, hogy a közbeszerzés tervezésekor az építési munkák eredményének gazdasági és műszaki rendeltetése, funkciója a kiindulópont és attól függően kell megítélni, hogy egy szerződéssel vagy több szerződéssel valósíthatóak-e meg a beruházások.

 Ami még érdekes kérdés lehet a szétválasztás kapcsán, hogy az adott munkálat egyáltalán építési beruházás-e. (Pl. elég tipikus, hogy valamit megépítenek, van egy épület berendezésekkel, de utóbb valamilyen kiegészítő beruházás lesz szükséges, légkondit vagy egyéb gépeket, bútorokat szerelnek be.) Itt is lehet némi játéktere ajánlatkérőnek, de ez már inkább egy másik cikkre tartozik.

A Kúria a  Nemzeti Választási Bizottság határozatát megváltoztatva megtagadta a „Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekek számára is elérhetőek legyenek nemátalakító kezelések?” népszavazásra javasolt kérdés hitelesítését.

Néhány a főbb következtetések közül, a szó szerint átvett szöveg idézőjelben:

- A kérdés nem ütközik az Alaptörvény X.  cikk (2)-be, miszerint „tudományos igazság kérdésében az  állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak”. A Kúria szerint „a kérdés nem a  tudományos igazság kérdéskörébe, így a  tudományos kutatás, a  tudományos ismeretek megszerzésének körébe esik, hanem a  „nemátalakító kezelések elérhetőségé”-nek jogi biztosításával kapcsolatos, s nem vonja kétségbe a  betegség, illetve a  szomatikus állapotok létét és a  kezelés lehetőségét, orvosszakmai szükségességét, hanem annak jogi feltételhez kötésére, mint jogpolitikai kérdés eldöntésére vonatkozik.”

-A Kúria szerint a magyar közjogi rendszerben „egyértelműen kijelenthető, hogy az Országgyűlés törvényalkotási hatáskörét bármely társadalmi viszony irányába nyitottnak kell tekinteni. Az  Alaptörvény keretei között, tehát az  Országgyűlés bármely szabályozást igénylő társadalmi viszonyt a  törvényalkotás körébe vonhat (…)”

-„A Kúria megítélése szerint a  „nemátalakító kezelések” az  egészségügyi önrendelkezési jog gyakorlásának terrénumába esnek, így tehát az  emberi méltósághoz való jog részelemét képezik.”

-A Kúria megállapította, hogy a népszavazásra javasolt kérdés az Alaptörvény 8. cikk (3) a)-ba ütközik, mely szerint „Nem lehet országos népszavazást tartani az Alaptörvény módosítására irányuló kérdésről;” Ezt azzal indokolta, hogy a „(…) kérdésben megtartott érvényes és eredményes népszavazás az „igen” és a „nem” szavazatok többsége esetén is olyan alapjogi kollíziót eredményezne, amelyet csak az  Alaptörvény módosításával lehetne feloldani.”

A Kúria elég mélyen belement alapjogi vonatkozásokba, de vajon megtehette ezt? A népszavazásokat részletesen szabályozó 2013. évi CCXXXVIII. törvény (Nsztv.) 11. § (1) szerint „A Nemzeti Választási Bizottság a kérdést akkor hitelesíti, ha az az Alaptörvényben, valamint az e törvényben a kérdéssel szemben támasztott követelményeknek megfelel.” És a 30. § alapján a Kúriának is ekkora a mozgástere, amikor egy NVB által már hitelesített kérdést felülvizsgál. Két főbb tartalmi követelmény van a kérdéssel szemben:

-A kérdés tartozzon az Országgyűlés feladat- és hatáskörébe, és ne tartozzon az Alaptörvény 8. cikke által tiltott tárgyak közé: a magyar jog a népszavazásnál a negatív megközelítést alkalmazza, vagyis alapvetően mindent enged kérdésként, ami az Országgyűlés feladat- és hatáskörébe tartozik, csak a kivételeket határozza meg külön, például nem lehet népszavazást kezdeményezni az Országgyűlés feloszlatásáról, közkegyelem gyakorlásáról, és még jó pár dologról, de ami itt a legfontosabb, hogy az Alaptörvény módosítására irányuló kérdésről sem. Tehát a kérdés maga közvetlenül nem irányulhat az Alaptörvény módosítására, de az ún. burkolt alkotmánymódosítás is tiltott, azaz olyan kérdés se lehet, ami nem utal ugyan konkrétan Alaptörvény módosításra, de az Országgyűlés a kérdésre adott válasznak csak így tudna eleget tenni.

-A kérdésnek egyértelműnek kell lennie: a Nsztv. 9. § (1) szerint „A népszavazásra javasolt kérdést úgy kell megfogalmazni, hogy arra egyértelműen lehessen válaszolni, továbbá a népszavazás eredménye alapján az Országgyűlés el tudja dönteni, hogy terheli-e jogalkotási kötelezettség, és ha igen, milyen jogalkotásra köteles.”

Elvileg tehát tartalmi oldalról ezeket vizsgálja az NVB, illetve a Kúria. A Kúria az egyértelműséggel nem foglalkozott, hanem az első követelmény sérelmét állapította meg, mivel szerinte a kérdés az Alaptörvény módosítására irányul, ami tiltott tárgykör. De ehhez elég szövevényes indokoláson keresztül jutott el, és ennek során mélyen bele kellett mennie az Alaptörvény rendelkezéseinek értelmezésébe, olykor feltételezésekbe is bocsátkozva. A végkövetkeztetések pedig pont ennyire bizonytalanok. A Kúria vizsgálta az  érvényes és eredményes népszavazás mindkét lehetséges kimenetelét, ennek során az Alaptörvény alábbi három szakaszát vetette egybe:

II. cikk Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz (…)

XVI. cikk (1)  Minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát, és biztosítja a hazánk alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést.

I. cikk (3) (…) Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható.

A Kúria szerint „a  „nemátalakító kezelések” az  egészségügyi önrendelkezési jog gyakorlásának terrénumába esnek, így tehát az  emberi méltósághoz való jog részelemét képezik. (…) amennyiben a feltenni szándékozott népszavazási kérdés alapján megtartott érvényes és eredményes népszavazáson a „nem” válaszok kerülnek többségbe, azáltal az Országgyűlés olyan jogalkotásra lenne köteles, amely a kiskorúak minden csoportja tekintetében – függetlenül döntési-belátási képességeiktől és az orvosi kezelés típusától – tiltaná a  nemátalakító kezelések elérhetőségét nem csupán az  állami ellátás keretei között, hanem generálisan is. Ezáltal minden kiskorú alapjog-gyakorlását, önrendelkezési jogát és a testi integritáshoz való jogát korlátozná, mely korlátozás akkor elfogadható alkotmányossági szempontból, ha az  az Alaptörvény I.  cikk (3) bekezdés második mondatának megfelel. [48] A Kúria álláspontja szerint jelen esetben megállapítható az  az alkotmányos indok, azon más alapvető jog érvényesülésének biztosítása, amely a  korlátozást legitim módon igazolja [Alaptörvény XVI.  cikk (1)  bekezdés]. Ugyanakkor a  kiskorúak minden csoportjára és minden kezelésre kiterjedő korlátozás ezzel az  elérni kívánt céllal nem áll arányban, az életkori és döntési képességektől független sommás tiltás az önrendelkezési jog olyan mértékű korlátozását jelentené, amely az emberi méltóságból levezetett önrendelkezési jog lényegi magját vonná el.”

A Kúria utóbbi megállapításából az következik, hogy az Országgyűlésnek – az emberi méltóságból kiindulva - valamilyen módon lehetővé kell tennie, de legalábbis nem szabad teljesen megtiltania a kiskorúak nemváltoztatását. Úgy vélem, ezen a ponton a Kúria, túllépve az ezen eljárásban jogszabály által kijelölt hatáskörén, alkotmánybírósági szerepkört öltve gyakorlatilag előre elbírált egy esetleg a jövőben megszülető törvényt. Az nem mondható, hogy ténylegesen alkotmánybírósági hatáskört is sértett, mert valójában sehol sincs leírva, hogy az Alaptörvény értelmezésére, rendelkezéseinek tartalommal való megtöltésére csak az Alkotmánybíróság jogosult, a jogszabályok Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálata (normakontroll eljárás), mint alkotmánybírósági hatáskör pedig a már elfogadott jogszabályokra vonatkozik.

Az „igen” válaszok többsége esetére pedig a legfőbb bírói szerv megállapította, hogy „az Országgyűlés a feltett kérdés alapján olyan jogalkotásra lesz köteles, amellyel minden fiú és lány gyermek részére általánosan, korlátok nélkül „elérhetővé” kell tennie a „nemátalakító kezeléseket”, ez viszont az Alaptörvény XVI. cikk (1) bekezdés második mondatába szükségszerűen beleütközik. Egy ilyen jogalkotás a születési nemhez való önazonosság védelmét teljes egészében kiüresítené. [60] A Kúria megítélése szerint mindezek alapján az Alaptörvény XVI. cikk (1) bekezdés második mondatának csak olyan jogi szabályozás felel meg, amely bármilyen csekély, de valamely korlátozást, feltételt felállít a fiú és lány kiskorúak tekintetében a nemátalakító kezelésekhez való hozzáféréssel kapcsolatban. [61] Mindezek alapján a Kúria megítélése szerint (…) az „igen” és a „nem” szavazatok többsége is olyan alapjogi kollíziót eredményezne, amelyet csak az  Alaptörvény módosításával lehetne feloldani. Ennek fényében (…) az  adott kérdés az  Alaptörvény 8.  cikk (3)  bekezdés a)  pontja szerint kizárt tárgykört érint (…).”

Érdekes, hogy a Kúria a nemváltás jelenlegi hazai szabályozását nem nagyon vette figyelembe, pedig talán érdemes lett volna: a nemváltás menetére nézve alig létezik jogszabály, csupán a végeredményt rögzíti az anyakönyvi törvény. A nemváltoztatás pedig a rendszerváltás utáni évek során kialakult szokás útján, jelenleg az Emberi Erőforrások Minisztériuma által kialakított követelmények szerint történik. És előbbiek közül egyikben sem szerepel, hogy csak nagykorú személy változtathatná meg a nemét, így az sem mondható, hogy jelenleg kizárt lenne a kiskorúak számára a nemváltó kezelések igénybevétele (míg a kérdésben szereplő „gyermekek számára is” arra utal, hogy kis- és nagykorúak helyzete jelenleg eltérő). Ezzel egyáltalán nem foglalkozott a Kúria. Ráadásul azt feltételezi, hogy az elérhetővé tétel általános, korlátok nélküli elérhetővé tételt jelent, ám az említett „gyermekek számára is” kifejezés arra is utalhat, hogy gyermekek esetében is érvényesül majd legalább az a feltételrendszer, ami a felnőttek esetében. Ezek alapján inkább merülhetne fel a kérdés egyértelműségének hiánya, mivel abból nem egyértelmű, hogy az Országgyűlést terheli-e jogalkotási kötelezettség (hisz eddig se volt jogszabály, a kiskorúak pedig szövegszerűen nem voltak elzárva a kezelésektől), és hogy milyen jogalkotásra köteles.

A Kúria tehát az alapjogi kérdések kibontásával elég ingoványos talajra tévedt. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a kormány által országos népszavazásra bocsátani kívánt – inkább kampányszerű, mint valóban átgondolt - kérdésben végső soron az ország lakossága helyett a Kúria háromtagú tanácsának véleményét ismerhettük meg.

Forrás:

https://kuria-birosag.hu/hu/nepszavugy/knkii4064620219-szamu-hatarozat

 A napokban jó kis botrány robbant ki a főváros városházájának esetleges eladási szándéka körül, de a címben szereplő kérdés még nem igazán került kibontásra, úgyhogy megpróbálok a végére járni. Csak érdekelt a téma, úgyhogy a leírtak nem biztos hogy stimmelnek.

A főpolgármester szerint a Városháza „a vagyontörvény szerint nem is értékesíthető”. A nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény (Nvtv.) 5. §-a alapján a helyi önkormányzat vagyona törzsvagyon és üzleti vagyon lehet. A törzsvagyon az a vagyon, „amely közvetlenül a kötelező önkormányzati feladatkör ellátását vagy hatáskör gyakorlását szolgálja, és amelyet

A korlátozottan forgalomképes vagyont az 5. § (5) bontja ki, melynek b) alpontja vonatkozhat a Városházára: „A helyi önkormányzat korlátozottan forgalomképes törzsvagyonát képezi

b) a helyi önkormányzat tulajdonában álló, a helyi önkormányzat képviselő-testülete és szervei, továbbá a helyi önkormányzat által fenntartott, közfeladatot ellátó intézmény, költségvetési szerv elhelyezését, valamint azok feladatának ellátását szolgáló épület, épületrész.

De a (6) bek. szerint „a korlátozottan forgalomképes törzsvagyoni minősítés az (5) a)-c) pontja szerinti nemzeti vagyon tekintetében addig áll fenn, amíg az adott vagyontárgy közvetlenül önkormányzati feladat és hatáskör ellátását vagy a közhatalom gyakorlását szolgálja.” (Ezt a Fővárosi vagyonrendelet 6. § (2) is megismétli.) Amíg fennáll a minősítés, addig a Nvtv. 5. § (7) szerint „kizárólag az állam, másik helyi önkormányzat vagy önkormányzati társulás részére idegeníthető el”. Tehát ha megszűnik az 5. § (5) b)-beli funkció, akkor a minősítés elvileg magától megszűnik, bár a fővárosi vagyonrendelet 8. § (1)-e a tulajdonosi jogokat gyakorló szerv általi, minősített szavazattöbbséggel történő átminősítéséről rendelkezik.

Tehát ha a Fővárosi Önkormányzat talál a Városháza által ellátott funkciók ellátására más megoldást (főleg másik épülete(ke)t), akkor elvileg nincs akadálya a korábbi épület eladásának. Ehhez a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. Törvény 44. § (1) a) szerint a kulturális örökség védelméért felelős miniszter jóváhagyása kell, ami nélkül érvénytelen a jogügylet. Ha védett műemlékről van szó, akkor pedig a 86. § (1) a) szerint a Magyar Államnak elővásárlási joga is van, de ez jelen épületnél az OÉNY adatai szerint nem áll fenn. 

Források:

https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1100196.tv

https://net.jogtar.hu/rendelet?council=fovaros&docid=A1200022.FOV

https://oroksegvedelem.e-epites.hu/index.php?hrsz=24357&telepules=1339&results=25